Edith Piaf

Édith Giovanna Gassion a mai napig Franciaország kulturális ikonja.

Piaf a francia argóban verebet jelent (nyilvánvaló utalás vékony testalkatára – Édith 142 cm magas, 40 kg súlyú volt). Művésznevét felfedezője, Louis Leplée adta neki, aki azt mondta, hogy olyan, mint egy veréb. Másik becenevének – la môme – jelentése „kölyök”, „fiatalasszony”, ez utalás fiatal korára a felfedezése idején. Élete: született: Párizs, 1915. december 19. – Placassier, Grasse elhunyt: 1963. október 10. (Az utólag, Párizsban kiállított halotti bizonyítvány szerint október 11.) Hányattatott gyermekkora volt, anyja bárénekesként, apja cirkuszi artistaként dolgozott. Amikor anyja Konstantinápolyba ment énekelni, anyjára bízta Edithet, aki egy bordélyházban dolgozott, mint madame. Ezután apja vette magához, és használta őt ki, a férfi utcai mutatványai után Edithnek énekelnie kellett, így kerestek pénzt. 4 évesen szaruhártya-gyulladás (keratitisz) következtében megvakult, látását csak hétévesen nyerte vissza, elmondása szerint a Lisieux-i Szent Terézhez intézett imádságoknak és a szent sírjához tett zarándokútnak köszönhetően. 17 évesen anya lett, lányát Marcellinanak hívták. A gyerek apja (Louis Dupont) ekkor 18 éves volt. Marcellina két évesen azonban egyhártyagyulladást kapott és elhunyt. Énekesnői pályájának kezdete: Az utcai éneklés közben figyeltek fel tehetségére, és Louis Leplée, a Gerny’s kabaré igazgatója, a kávéház-tulajdonos indította el pályáján. Ő adta neki a „Piaf” nevet is. 1935-ben, húszévesen énekelt először színpadon. Első fellépésén maga kötötte pulóverben jelent meg, melynek egyik ujjával nem készült el, s a hiányt egy fehér selyemkendővel palástolta. 1936 áprilisában Louis Leplée-t meggyilkolták, a gyanúsítottak között Édith is szerepelt. A botrány következtében újra utcára került volna, ha Raymond Asso költő fel nem karolja. Három évig tanította, szép sanzonokat írt neki és kiharcolta első revüszínházi fellépését. Bemutatta Marguerite Monnot-nak, aki aztán olyan örökzöld Piaf-slágereket szerzett, mint a „Milord”. 1940-ben megismerte Jean Cocteau-t, aki neki írta A közönyös szépfiú című darabját. Párizs 1940-es német megszállása után 1941-ben filmszerepet kapott, a megszállás idején pedig rendszeresen énekelt a katonáknak. A hadifoglyok árváinak megsegítésére gálaestet szervezett. A műsor után az elegáns nézők nercbundáit és ékszereit elárverezték, hogy pénzt gyűjtsenek. Segítette zsidó énekes kollégáit, akik állás nélkül maradtak, vagy elhurcolás fenyegette őket. 1943-ban Charles Trenet-vel, Loulou Gastével és más ismert párizsi sanzon-énekessel együtt Piaf is utazást tett Berlinben, ismertség-növelő, mai szóval „promóciós” célból. Világhír és tragédiák 1947 novemberében lépett fel először New Yorkban, azonban nem aratott sikert az amerikai közönség előtt. Későbbi fellépései azonban már itt is nagyon sikeresek. Ugyanebben az évben ismerte meg nagy szerelmét, Marcel Cerdan bokszvilágbajnokot. 1949 októberében Marcel Cerdan repülőgép-szerencsétlenségben meghalt, miközben Édith New York-i fellépésére repült. Ennek következtében Édith alkoholista lett, amitől élete végéig nem tudott szabadulni. Nemsokára a morfiumra is rászokott, amit először egy kórházban kapott fájdalmai enyhítésére, ugyanis közben autóbalesetet szenvedett. 1952-ben feleségül ment Jacques Pills sanzonénekeshez. Esküvői tanúja Marlene Dietrich volt. Nászútjuk egyetlen óriási turné volt: New York, Hollywood, San Francisco, Las Vegas, Miami. Négy évvel később azonban elváltak. Az 50-es évek közepére Piaf egészsége megrendült, de ő orvosai tiltása ellenére újra és újra színpadra lépett. Fellépett a a New York-i Carnegie Hallban és a Waldorf Astoriában épp oly sikert aratva, mint a párizsi Olympia színpadán vagy Stockholm legnagyobb zenés színházában. Előfordult, hogy éneklés közben többször összeesett. Az 1950-es évek végén, Stockholmban bekövetkezett rosszulléte után a kórházban gyógyíthatatlan, áttétes rákot diagnosztizáltak nála. 1962. október 9-én, 46 évesen, már nagyon betegen feleségül ment a görög származású, 26 éves Théo Sarapo énekeshez (eredeti nevén Thépohanis Lamboukashoz), akivel együtt többször is fellépett. Híres slágerük A szerelem mire jó? című sanzon. Piaf utolsó koncertkörútját „öngyilkos turnénak” is szokták nevezni. Halála 1963 augusztusában egy plascassier-i házba vonult vissza, Grasse külvárosában, a Francia Riviérán. Itt élte utolsó hónapjait, állandó gondozás mellett, és itt hunyt el 1963. október 10-én a déli órákban. Holttestét Sarapo és barátai éjszaka egy mentőautóban titokban Párizsba szállították, halálának hírét október 11-én reggel közölték, mintha itt, szülővárosában hunyt volna el, régi barátjával, Jean Cocteau-val egyazon napon. A párizsi Père-Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomra. Óriási részvét mellett kísérték utolsó útjára, a fővároson keresztül haladó gyászmenetet a Boulevard de Lannes-tól a montparnasse-i Père-Lachaise-ig mintegy 40 000 ember kísérte, rajongói Párizsból és más vidékekről. Bár Piaf hívő katolikus volt, „bűnös életvitelére” hivatkozva a katolikus egyház megtagadta az egyházi temetést és a gyászmise tartását. Sírjánál csak Thouvenin de Villaret atya, a színházi és zenei szakma alamizsnása (aumônier) mondhatott rövid áldást. Sírkövére ezt vésték: „Madame Lamboukas, dite Édith Piaf” (Lamboukasné, akit Édith Piaf-ként ismertek). Édith Piafon kívül itt nyugszik édesapja, Louis-Alphonse Gassion († 1944) és kislánya, Marcelle, aki 2 éves korában, 1935-ben halt meg, valamint Piaf özvegye, Théo Sarapo (Thépohanis Lamboukas) is, aki 1970-ben autóbalesetben veszítette életét. Slágerei Tu Es Partout (1943) La Vie en rose (1945) Les Trois Cloches (1945) Autumn Leaves (1948) Hymne à l'amour (1949) Padam… Padam… (1951) Sous le ciel de Paris (1954) Miséricorde (Heaven Have Mercy) (1955) Les Amants d'un jour (1956) La Foule (1957) Milord (1959) Non, je ne regrette rien (1960) Mon Légionnaire Filmszerepek La garçonne (1936), Jean de Limur Montmartre-sur-Seine (1941), Georges Lacombe Etoile sans lumière (1946), Marcel Blistène Paris chante toujours (1951), Pierre Montazel Boum sur Paris (1953), Maurice de Canonge Si Versailles m'était conté (1954), Sacha Guitry French cancan (1954), Jean Renoir