Bemutatás:
Walesi blues-rock trió
Biográfia:
A Love Sculpture 1968 és 1970 között mindössze két évig működött és két albumot hagyott az utókorra, valamint John Peel-nek a rock és a blues nagy barátjának, a BBC kiváló zenei szerkesztőjének, vagy ahogy akkoriban mondták DJ-jének a jóvoltából az ott készült stúdiófelvételeket.
A csapat zenei motorja a cardiffi születésű Dave Edmunds volt, aki 1944. április 15-én látta meg a napvilágot. Ő is, mint minden zeneszerető szigetországi fiatal abban az időben az amerikai rhythm & blues és rock and roll hallgatásán szocializálódott. Először a The Edmunds Bros Duo-ban a fivérével mutatkozott be közönség előtt még szinte gyerekként. Azután a testvérpár a The Stompers, majd az ebből formálódó The Heartbeats zenekarokban játszott és még mindig csak 1957 környékén járunk.
Ezt a korszakot még számos formáció követte, de ezek csak a walesi fiatalok körében tettek szert ismertségre. Dave azonban többre vágyott és 1967-ben Londonba utazott, hogy feltérképezze a zenei lehetőségeket. Dicséretére legyen mondva, hogy nem szállt inába a bátorsága, amikor látta és meghallgatta a konkurenciát, pedig micsoda gitárnyüvők játszottak már akkor az angol fővárosban! (A felsorolásuktól most eltekintenék!)
Hazatérve magabiztosan látott hozzá egy új trió szervezéséhez, amelyben John Williams basszeros és Terry Riley dobos lettek a társai, ez volt a The Human Beans. Egy kislemez őrzi az emléküket 1967 nyaráról, amelyen a Morning Dew és az It’s A Wonder című klasszikusokat játszották. A dobos azonban nem váltotta be Edmunds reményeit és helyette Bob „Congo” Jones-t választotta. Egyúttal a banda nevét is megváltoztatta, az ütősebbnek gondolt Love Sculpture-re!
1968 februárjában már stúdióba is vonultak, hogy felvegyenek egy kislemezt, amelyen a River To Another Day és a Brand New Woman szerepelt. Majd a Parlaphone kiadó jóvoltából kijött egy kislemez, ezen szintén rhythm & blues és blues standardeket hallhatunk (Wang Dang Doodle és The Stumble) remek előadásban és még 1968-ban piacra került a Blues Helping című bemutatkozó albumuk. A segítség valóban a blues óriásaitól jött, hiszen Slim Harpo, Lighnin’ Hopkins és Ray Charles neve is feltűnik a szerzők között.
A nagylemezen különösen azok a felvételek emlékezetesek, amelyekben lehetőség nyílik Dave Edmunds fergeteges gitárjátékára, mint a nyitó The Stumble, de a lassú 3 O’ Clock Blues-ban is nagyon elengedi a kezét. Ők is elővették az I Believe To My Soul-t (mint az Animals) és nem vallottak vele szégyent, nem úgy, mint az On The Road Again-nel, amit tán nem kellett volna, mert a Canned Heat előadásától messze elmaradt az ő verziójuk. A So Kind viszont remek, mint a két kislemezes dal is. Gerswin jól ismert Summertime című szerzeményében is nagyon bátran gitározik hősünk.
Szintén emlékezetes a Don’t Answer The Door előadása, kicsit olyan mintha a Chicken Shack-et hallanánk, de nagyon rendben van ez a felvétel is. A rövidke Come Back Baby-nél a zongora is szerepet kap, bár itt is a gitár viszi a prímet, de az ének is nagyon hangulatos. A végére egy csodálatos blueszal ajándékoznak meg bennünket a címadó Blues Helpinggel. Ebben aztán hősünk megmutatja, hogy a korszak egyik legjobb szólógitárosa ez a walesi fiatalember!
El is nyerte megérdemelt jutalmát a Love Sculpture, ugyanis a The Nice társaságában turnézhatott Angliában. Ugyan ebben a formációban a gitárnak nem volt komoly szerepe, annál inkább Keith Emerson billentyűs varázslónak, akitől rengeteget tanult a komolyzenei művek „rocknyelvre” való lefordításáról. Valószínűleg itt születhetett meg az az ötlete, hogy feldolgozza Hacsaturján: Kardtánc című művét.
A BBC stúdiójában mutatta be először John Peel műsorában, majd 1968 novemberében kislemezen is megjelent és a slágerlista 6. helyéig repült vele. A Sabre Dance virtuóz előadása komoly kihívást jelentett a korabeli gitárosoknak és tulajdonképpen ez alapozta meg Dave Edmunds világhírét.
A Kardtánc rákerült a Love Sculpture zenekar 1970-es második (egyben utolsó) Forms And Feelings című albumára is. Itt 11 és fél percben taglóz le bennünket egy olyan gitárjátékkal, amely hosszú időre etalonnak számít a gitárnyüvőknél.
Ezen a lemezen már jelentős stílusváltást hallhatunk, szinte alig maradt valami a rhythm & blues-ból, helyette inkább progresszív rock, csipetnyi pszichedelia és erős komolyzenei hatások uralják a dalokat. Ugyanakkor nem hiányozhat a líra sem az olyan számokból, mint a nyitó In The Land Of The Few, vagy a Seagull és a People People. Azért a Kardtáncon kívül más dalokban is parádézik a gitáros, mint a Nobody’s Talking-ban, de különösen Bizet: Farandoljának a feldolgozásában. Hihetetlen, milyen virtuozitással játszik a hangszerén.
Sajnos ez sem volt elég a folyatáshoz, egy sikertelennek számító amerikai turné megpecsételte a zenekar sorsát. 1970 nyarán Edmunds feloszlatta a bandát. Utólag elmondhatjuk, hogy idő előtt történt, több türelem kellett volna, még sok maradt bennük.
Dave Edmunds szerencsénkre nem tűnt el a süllyesztőben, sőt, szólóban a kislemezeivel, majd a Rockpile nevű zenekarával is sok sikert ért el, de a világ élmezőnyébe nem tudta magát felküzdeni. Az elmúlt évtizedekben nagyon sokan igénybe vették a segítségét, mint például a hamarosan Budapestre látogató Ringo Starr is, akinek az All-Starr Band-jével 1992-ben és 2000-ben is turnézott. De nem csak zenészként, hanem producerként is komoly elismertséget szerzett magának az idők során Dave Edmunds.
Albumok:
1968
1969
Zeneszöveg hozzászólások
Még egy hozzászólás sincs, tökéletes alkalom, hogy írj valamit!