Herbie Hancock
Dalszöveg beküldése
Módosítás küldése
Hozzáadás a kedvencekhezBemutatás:
Herbert Jeffrey Hancock amerikai jazz-zongorista és zeneszerző.
1940. április 12-én született az Egyesült Államokban, Chicago-ban.
A poszt-bop úttörője, a fúziós zene és a crossover (stíluskeresztezés)
egyik kulcsfigurája a jazz-ben, kísérletezéseivel és radikális újításaival
a jazz-világ nagyra becsült, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos
alakja.
1940. április 12-én született az Egyesült Államokban, Chicago-ban.
A poszt-bop úttörője, a fúziós zene és a crossover (stíluskeresztezés)
egyik kulcsfigurája a jazz-ben, kísérletezéseivel és radikális újításaival
a jazz-világ nagyra becsült, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos
alakja.
Biográfia:
Hétéves korától kezdett zongorázni tanulni, emellett komolyzenei
képzésben részesült. Igazi csodagyerek volt, tizenegy évesen már a
Chicago-i Szimfonikusok kíséretében adta elő Mozart D-dúr zongora
versenyét. Középiskolás korában, Oscar Peterson és Bill Evans zenéjét
hallgatva kedvelte meg a jazz-t. Húszévesen Donald Byrd jazz-trombitás
zenekarának tagja lett. Itt fedezte fel a Blue Note Records, ahonnan jó
feltételekkel szerződési ajánlatot kapott. Itt vették fel első szólóalbumát,
Takin' off címmel 1962-ben. Miles Davis figyelmét rögtön felkeltette az
új tehetség, és nem mellesleg az albumon szereplő Watermelon Man
című dalból Mongo Santamaria feldolgozásában egy máig ismert sláger
és közkedvelt standard lett.
1968-ban saját szextettet alakított, és több kísérleti albumot is felvettek.
Például a Mwandishit (1971). A hetvenes években Hancock belemerült
a jazz-funk-ba, és The Headhunters nevű csapatával 1973-ban felvették
az óriási sikerű Head Hunters című albumot, amelynek segítségével a
korábbinál jóval szélesebb rétegekhez jutott el a zenéje. Ekkor használt
először szintetizátort, és a közönségsikeren felbuzdulva ezután még
populárisabb funk-albumokkal jött ki, a Man-Child című album (1975),
majd a Secrets (1976).
A 70-es évek második felétől a 80-as évek elejéig a V.S.O.P. kvintettel
turnézott, amely gyakorlatilag megegyezett a Miles Davis kvintettel, kivéve,
hogy Freddie Hubbard volt a trombitása
A Future Shock (1983) volt az egyik első album, amin a "sercegtetés"
(scratching) technikáját alkalmazták. Az albumon szereplő Rockit című dal
meghozta az első Grammy-díjat Hancock-nak. Bill Laswell producerrel és
basszusgitárossal további két elektronikus albumon is együttműködött, a
Sound-System (1984) és a Perfect Machine (1988). Ez utóbbiak lettek
Hancock pályafutásának leginkább kigúnyolt és lenézett darabjai.
A korabeli jazz-közönség szemében még a jazz-pop próbálkozásainál is
mélyebbre süllyedt velük, ugyanis Hancock-ot inkább kiváló akusztikus
jazz-zongoristaként tartották számon. Mai szemmel nézve ez a három
elektronikus album jobban kiállta az idő próbáját, mint sok kortársuk.
1986-ban szerepelt a 'Round Midnight című filmben, melynek zenéjét is
ő szerezte, és a filmzenéért megkapta a Filmművészeti Akadémia díját.
Gyakran írt zenét TV-reklámoknak is. A Perfect Machine turnéja után
otthagyta a Columbia Records-ot, és rövid időre visszavonult.
A régi csapattal (Ron Carter, Tony Williams, Wayne Shorter) mentoruk,
Miles Davis halála után vették fel az A Tribute to Milest (1994), amelyen
Wallace Roney játszott trombitán. Következő albumával - Dis Is Da Drum -
Hancock a 90-es évek elejének acid jazz áramába kapcsolódott be.
A The New Standard című albumán (1995) a Nirvana, Stevie Wonder,
The Beatles, Prince popszámait interpretálta olyan sztárzenészekkel, mint
John Scofield, Michael Brecker és Jack DeJohnette.
Az 1+1 (1997) duettalbuma Shorterrel, majd a Gershwin's World (1998)
George Gershwin standardjaival nagy siker lett.
2005-ben adta ki a Possibilities című albumát, amelyen duett-partnerei:
Carlos Santana, Paul Simon, Annie Lennox, John Mayer, Christina Aguilera,
Sting és mások.
Régi barátja, Joni Mitchell munkája előtt tisztelgett a 2007-es River: The Joni
Letters albummal, az előadók közt találjuk Norah Jonest, Tina Turnert és Joni
Mitchell-t. Két Grammy-díjat nyert vele, és 40 év után először lett jazz-album
az év albuma. A Joni Letters turnéja során 2008. augusztusában a Veszprémi
Ünnepi Játékokon is koncertezett.
képzésben részesült. Igazi csodagyerek volt, tizenegy évesen már a
Chicago-i Szimfonikusok kíséretében adta elő Mozart D-dúr zongora
versenyét. Középiskolás korában, Oscar Peterson és Bill Evans zenéjét
hallgatva kedvelte meg a jazz-t. Húszévesen Donald Byrd jazz-trombitás
zenekarának tagja lett. Itt fedezte fel a Blue Note Records, ahonnan jó
feltételekkel szerződési ajánlatot kapott. Itt vették fel első szólóalbumát,
Takin' off címmel 1962-ben. Miles Davis figyelmét rögtön felkeltette az
új tehetség, és nem mellesleg az albumon szereplő Watermelon Man
című dalból Mongo Santamaria feldolgozásában egy máig ismert sláger
és közkedvelt standard lett.
1968-ban saját szextettet alakított, és több kísérleti albumot is felvettek.
Például a Mwandishit (1971). A hetvenes években Hancock belemerült
a jazz-funk-ba, és The Headhunters nevű csapatával 1973-ban felvették
az óriási sikerű Head Hunters című albumot, amelynek segítségével a
korábbinál jóval szélesebb rétegekhez jutott el a zenéje. Ekkor használt
először szintetizátort, és a közönségsikeren felbuzdulva ezután még
populárisabb funk-albumokkal jött ki, a Man-Child című album (1975),
majd a Secrets (1976).
A 70-es évek második felétől a 80-as évek elejéig a V.S.O.P. kvintettel
turnézott, amely gyakorlatilag megegyezett a Miles Davis kvintettel, kivéve,
hogy Freddie Hubbard volt a trombitása
A Future Shock (1983) volt az egyik első album, amin a "sercegtetés"
(scratching) technikáját alkalmazták. Az albumon szereplő Rockit című dal
meghozta az első Grammy-díjat Hancock-nak. Bill Laswell producerrel és
basszusgitárossal további két elektronikus albumon is együttműködött, a
Sound-System (1984) és a Perfect Machine (1988). Ez utóbbiak lettek
Hancock pályafutásának leginkább kigúnyolt és lenézett darabjai.
A korabeli jazz-közönség szemében még a jazz-pop próbálkozásainál is
mélyebbre süllyedt velük, ugyanis Hancock-ot inkább kiváló akusztikus
jazz-zongoristaként tartották számon. Mai szemmel nézve ez a három
elektronikus album jobban kiállta az idő próbáját, mint sok kortársuk.
1986-ban szerepelt a 'Round Midnight című filmben, melynek zenéjét is
ő szerezte, és a filmzenéért megkapta a Filmművészeti Akadémia díját.
Gyakran írt zenét TV-reklámoknak is. A Perfect Machine turnéja után
otthagyta a Columbia Records-ot, és rövid időre visszavonult.
A régi csapattal (Ron Carter, Tony Williams, Wayne Shorter) mentoruk,
Miles Davis halála után vették fel az A Tribute to Milest (1994), amelyen
Wallace Roney játszott trombitán. Következő albumával - Dis Is Da Drum -
Hancock a 90-es évek elejének acid jazz áramába kapcsolódott be.
A The New Standard című albumán (1995) a Nirvana, Stevie Wonder,
The Beatles, Prince popszámait interpretálta olyan sztárzenészekkel, mint
John Scofield, Michael Brecker és Jack DeJohnette.
Az 1+1 (1997) duettalbuma Shorterrel, majd a Gershwin's World (1998)
George Gershwin standardjaival nagy siker lett.
2005-ben adta ki a Possibilities című albumát, amelyen duett-partnerei:
Carlos Santana, Paul Simon, Annie Lennox, John Mayer, Christina Aguilera,
Sting és mások.
Régi barátja, Joni Mitchell munkája előtt tisztelgett a 2007-es River: The Joni
Letters albummal, az előadók közt találjuk Norah Jonest, Tina Turnert és Joni
Mitchell-t. Két Grammy-díjat nyert vele, és 40 év után először lett jazz-album
az év albuma. A Joni Letters turnéja során 2008. augusztusában a Veszprémi
Ünnepi Játékokon is koncertezett.
Zeneszöveg hozzászólások
Még egy hozzászólás sincs, tökéletes alkalom, hogy írj valamit!