Johnny Cash

Johnny Cash (Arkansas, Kingsland, 1932. február 26. – Tennessee, Nashville, 2003. szeptember 12.) 11 Grammy-díjas amerikai énekes, színész és dalszövegíró.

Johnny Cash 1932-ben született az Arkansas állambeli Kingslandben, egy szigorú és szegény baptista gyapotültetvényes család negyedik gyermekeként. Szülei: Ray Cash (1897–1985), és Carrie Rivers (1904–1991). Gyermekkorának egyik legmeghatározóbb alakja az édesanyja volt, általa kedvelte meg a zenét és különösen a gospelt. (Évtizedekkel később ki is adott egy hagyományos gospeldalokat tartalmazó lemezt My Mother's Hymn Book címmel.) Édesanyja és egy iskolatársa tanította meg az első akkordokra. Születésekor a J.R. nevet kapta, mivel a szülei nem tudták eldönteni, hogy mi legyen a neve. Ezt a nevet később megváltoztatta, mivel a hadsereg nem fogadott el csak kezdőbetűket, így lett John R. Cash.
1935-ben Dyess Colonyba költöztek, ahol átélték a Mississippi 1937-es áradását. Ezt örökítette meg 1959-es Five Feet High and Rising című dalában.
1944-ben kapta első saját gitárját. Ebben az évben tragédia sújtotta a családot: egyik testvére, Jack, egy körfűrész okozta balesetben életét vesztette. Ettől a szörnyű emléktől John sokáig nem tudott szabadulni. A tragédia hatására kezdi el írni a dalokat, verseket. 1945-ben egy énektanárhoz küldik, aki arra kérte, ne tegyen mást, csak őrizze meg természetes, szép hangját. Apja ebben az időben egy Dixie (Delta) nevű countryzenekart vezetett.
A következő évben munkát vállalt: farmeroknak hordott vizet. 1950-ben fejezte be a középiskolát, és először egy detroiti karosszériaüzemben kezdett dolgozni. Ezt követően az Evadale margaringyárba került, ahol a műhelyeket és az óriási konténereket kellett tisztán tartania. Ez év júliusában négyéves szolgálatra jelentkezett a légierőhöz, és a Nyugat-Németországban lévő Landsberg Légi Bázisra került, itt alakította meg első együttesét Landsberg Barbarians néven.
1954-ben mint őrmester szerelt le. Hazatérte után röviddel feleségül vette a San Antonió-i születésű Vivian Libertót és Memphisbe költöztek, ahol elektromos cikkek eladásával foglalkozott. Esténként a rádióbemondók iskolájába járt. Memphisben találkozott Luther Perkins elektromosgitárossal és Marshall Grant basszusgitárossal, akikkel ingyen lépett fel a KWEM rádióban.

Cash úgy gondolta, hogy megpróbál a Sun Records stúdióval leszerződni. Az első meghallgatás alkalmával gospeldalokat adtak elő, amelyek nem igazán nyerték meg a tulajdonos, Sam Phillips tetszését. Phillips azt tanácsolta nekik, hogy menjenek haza és „vétkezzenek, majd jöjjenek vissza olyan dalokkal, melyeket el tud adni”. Végül a Cry, Cry, Cry című dalával nyerte meg Phillipset. 1955-ben kiadták a Hey Porter és a Cry Cry Cry című dalokat, s ezek nagy sikereket értek el a listákon. A Sun Recordsnál találják ki számára a Johnny nevet. Első jövedelme 2.41 dollár volt.
Következő felvétele a Folsom Prison Blues volt. Az I Walk the Line című dalt 2 milló példányban adták el. Ez lett az életét bemutató film eredeti címe is. Az előbbi dal ötödik, az utóbbi első helyezést ért el a country toplistán. 1957-ben elsőként adott ki nagylemezt a Sun Records történetében. Ekkorra már ő volt a stúdió legtöbb lemezt eladó sztárja, mégis úgy érezte, hogy nem foglalkoznak vele (Sam Phillips ekkor már Jerry Lee Lewis útját egyengette, ráadásul nem engedte, hogy Cash gospelalbumot készítsen), így elfogadta a Columbia Records ajánlatát.

Ahogy Cash karrierje kezdett felfelé ívelni, egyre többet ivott alkoholt és rászokott az amfetaminra. Egy ideig egy lakásban élt Waylon Jenningsszel, későbbi barátjával, aki maga is amfetaminfüggő volt. Habár függősége nyilvánvaló volt, sok barátja nem vett róla tudomást. Függősége ellenére sikeres maradt, s a Ring of Fire című dallal első helyezést ért el a country listákon. Eredetileg a dal June Carter és Merle Kilgore tollából származik, először a Carter's Sisters énekelte el. A dal June Carter személyes érzelmeiről szól, arról hogyan próbálta eltitkolni Johnhoz fűződő szerelmét (mindketten házasok voltak), és hogy miként akarta Casht megszabadítani „ördögi körétől”, az italtól és az amfetamintól.
Egy alkalommal, 1965 júniusában, miatta égett le a Los Padres Nemzeti Park fele, mivel kigyulladt a traktorja. Mikor megkérdezték, hogy ő tette-e, csak annyit válaszolt, hogy nem ő, hanem a traktorja a hibás. Habár igyekezett fenntartani a róla kialakult „törvényen kívüli” (outlaw) imázst, ő maga soha nem ült hosszabb ideig börtönben, igaz, kisebb kihágások miatt egy-egy éjszakára rács mögé dugták. A legemlékezetesebb eset az volt, amikor 1966-ban El Pasóban elkapták a rendőrök, mert drogot csempészett be az országba Mexikóból. Ám mivel ezek a tabletták akkor nem voltak illegálisak, a bíróság ítélete felfügesztett büntetés és 125 ezer dollár bírság volt.
Egy autóbalesetet követő gyógyszer-túladagolásba majdnem belehalt, az izgatószerek miatt emlékezetkiesései voltak. 1967-ben Starkville-ben letartóztatták, mivel belopózott egy kertbe virágot szedni. Ezt az emléket örökítette meg a Starkville City Jail című dalban. Dr. Nat Winston kezelésének, s talán még inkább June Carter állhatatos emberi és művészi gondoskodásának következtében az 1960-as évek végére sikerült helyreállítania egészségét.

Amíg John Nyugat Németországban állomásozott 1951-ben, egyik este megnézte az Inside the Walls of Folsom Prison című filmet, amely hatására írta meg a nagy sikerű Folsom Prison Blues című dalt. Az 1960-es évek végén elkezdett börtönökben fellépni.
1968-ban újra megnősült, a londoni koncert után elvette June Cartert. 5 gyereket neveltek, 4 lányt és egy fiút: Rosanna, Kathleen, Cindy, Tara és John Carter Cash. Ekkor készült két legendás albuma, az At Folsom Prison – 1968 és az At San Quentin – 1969. Az At Folsom Prison albumról a Folsom Prison Blues, az At San Quentinről pedig az A Boy Named Sue című dal lett nagy siker. Előbbi első helyezést ért el a country slágerlistán és másodikat a pop listán. Az eredeti felvételeket megvágták, mivel John néhány helyen igen szabadszájú volt, ám a CD-n kiadott változat már az eredeti vágatlan anyagot tartalmazza, így hosszabb is mint az eredeti.
A Folsom és San Quentin börtönök mellett John 1972-ben a svéd Österaker börtönben is fellépett. 1973-ban adták ki az At Österaker című albumot. A felvétel azért érdekes, mert a dalok közötti szünetekben hallani lehet ahogy John svédül beszél az elítéltekhez. Miután az 1970-es évek elején John leszokott a kábítószerekről, újra felfedezte a keresztény vallást, s egy Nashville-hez közel eső templomba járt rendszeresen.

Az 1970-es évek végére „találta ki önmagát”. Rendszerint feketében lépett fel a koncertjein. Ez a fellépőruha teljesen ellentétes volt azzal amit az akkori countrysztárok viseltek, ők ugyanis csillogó, feltűnő színekben léptek fel (rhinestone style). Kezdetben Cash és zenészei azért viseltek feketét, mert ez volt az egyetlen olyan szín, amelyik mindenki ruhatárában megtalálható volt. Igaz, pályája elején viselt színes ruhákat, ám önéletrajzi írásában elmeséli, hogy szeretett feketét viselni a mindennapokban is. 1971-ben megjelenik a The Man in Black című lemeze, ahol a címadó dalban kifejti, hogy addig lép fel feketében koncertjein, amíg csak háborúk sanyargatják a világot és vannak olyan emberek, akik nyomorognak.

Cash a hatvanas évek végén szerződést kötött az ABC televízós társasággal, és elindította saját műsorát The Johnny Cash show néven. 1971-ben dokumentumfilmet készített Izraelben Gospel Road címmel. 1972. március 16-án Grammy-díjat kapott az If I Were a Carpenter (szerzői Tim Hardin és Bobby Darin) című dalért a legjobb countryelőadó katagóriában.
Műsorában olyan hírességek szerepeltek, mint a Statler Brothers, Bob Dylan, Neil Young és Kris Kristofferson, Roy Orbison, Judy Collins. A műsor végül 1972-ben megszűnt, mert a producer és a rendező olyan változtatásokat szeretett volna, amikbe Cash nem egyezett bele.
John több duettet is énekelt Dylannel, például a One Too Many Morning címűt, és Dylan Nasville Sklyine című countryalbumán is közreműködött. John a hatvanas évek végén barátkozott össze Dylannel, aki szomszédja volt Woodstockban.
A hetvenes évek közepére Cash népszerűsége visszaesett, bár 1975-ben kiadott első önéletrajzi írása, a Man in Black 1,3 millió példányban kelt el. (Második önéletrajzi írása 1997-ben jelent meg Cash: The Autobiography címmel.) Ekkor készült el barátja, Billy Graham segítségével Jézus életéről szóló filmje, mely a The Gospel Road címet kapta.
Johnt először 1970-ben hívták meg a Fehér Házba. Ekkor Nixon volt az elnök, s az ő kérése az volt, hogy Cash játsszon el neki két dalt, mégpedig a Okie from Muskogee-t (mely elítéli az alkohol- és drogfogyasztást) és a Welfare Cadillacet. John visszautasította a kérést és ezek helyett a The Ballad of Ira Hayest adta elő. (Ira Hayes egy amerikai háborús hős, akivel rosszul bántak visszatérése után; a híres Raising the Flag on Iwo Jima című képen is látható.) Cash egyébként jó barátságban volt az összes későbbi elnökkel, bár az utolsó két elnökben, Bill Clintonban és George W. Bushban nem igazán bízott. Közelebbi barátságba talán Jimmy Carterrel került. Ezek a barátságok nem a politikáról szóltak, mivel Johnt nem igazán érdekelte a politika; inkább arról volt szó, hogy kedvelte és nagyra tartotta ezeket az embereket.

A nyolcvanas évektől már csak ritkán vállalt börtönben fellépéseket, de kétévente továbbra is lemezt jelentetett meg a Columbiánál. Változatlanul aktívan koncertezett az egész világon. Budapesten 1983-ban lépett fel a Sportcsarnokban. 1986-ban nagy megrázkódtatás érte: a Columbia Records közel harminc év után szerződést bontott vele. Egy ideig nem találta a helyét. A Mercury Records kereste meg, itt öt albumot készített (ekkor jelentek meg első CD-i).
1987-ben Lengyelországban adott koncertet a Sopoty zenevárosban. (Ez az utolsó közép-kelet-európai koncert.) 1989-ben szívrohamot kapott, és egy hétig kómában feküdt. Felépült, de egy évig nem vállalt semmilyen fellépést.

A The Highwaymen négyes 1985-ben alakult, tagjai Johnny Cash, Waylon Jennings, Kris Kristofferson, és Willie Nelson énekesek voltak. A kilencvenes évek elején rengeteget koncerteztek Írországban. Volt egy tervezett fellépés Bukarestben is, de ezt törölték, vélhetőleg az akkori háborús történések miatt. Összesen három stúdióalbumot jelentettek meg:
Highwayman (1985)
Highwaymen II (1990)
Highwaymen III (The Road Goes On Forever) (1995)

1994-ben Rick Rubin megkeresésére Cash leszerződött utolsó kiadójához, az American Recordingshoz szerződik. Itt négy albuma készült, mind a négy unplugged jellegű, együttese nélkül. Az American I. album kapta a legnagyobb reklámot: a dalokkal fellépett Németországban, Angliában, Ausztráliában és az 1994-es woodstocki, glastonbury fesztiválon, valamint számos amerikai talkshowban. A Deila's Gone című számból videoklip készült.

1999-ben megtámadta a Parkinson-kór. 2001-ben ismét kórházba került keringési zavarokkal. Közben készült az utolsó American CD. 2003 májusában felesége June szívrohamban meghalt. Innentől Cash már csak árnyéka volt önmagának. Egyre elhatalmasodó betegsége miatt már beszélni is alig tudott, végül 2003 szeptemberében követte feleségét. Egyik utolsó interjújában így nyilatkozott: „Nagyon szép életem volt, de nem adom fel, harcolok a betegségem ellen amíg lehet. Nem félek a haláltól.”
Egész Amerika gyászolta. Nixontól kezdve George Bushig szinte minden elnöktől kapott valamilyen állami kitüntetést. A temetésen több százan vettek részt, köztük olyanok, mint Sheryl Crow, Bono, és az egykori Tennessee Three-tagok. Nashville-i, Hendersonville-beli házukból múzeumot alakítottak ki. Rick Rubin bejelentette, hogy 1994-től haláláig felénekelt kiadatlan felvételeit hamarosan megjelenteti.
Családja [szerkesztés]

Első felesége Vivian Liberto (1930–2005; 1954. augusztus 7. – 1966. augusztus 7. között házasok). Gyerekeik:
Rosanne Cash (1955. május 24. –)
Kathy Cash (1956. április 16. –)
Cindy Cash (1958. július 29. –)
Tara Cash (1961. augusztus 24. –)
Második felesége June Carter Cash [1929–2003; 1968. március 1. – 2003. május 15. (June halála) között voltak házasok]. Gyerekük:
John Carter Cash (1970. március 3. –)